1945-öt írunk.

Május 26-án az arendali rendőrkapitány megjelent Nørholmban, és harmincnapos házi őrizetbe vette feleségemet és jómagamat. Semmiféle előzetes figyelmeztetést nem kaptunk. Kérésére a feleségem átadta neki a puskámat. Utóbb megírtam a rendőrkapitánynak, hogy még a párizsi olimpiáról hazahoztam két nagy pisztolyt is, ha úgy gondolja, bármikor eljöhet értük. Egyúttal megemlítettem, hogy remélem, a házi őrizet nem a szó szoros értelmében veendő, ugyanis a lakhelyem körüli birtokom művelésre szorul.

Nemsokára felkeresett az eidei törvényszolga, és elvitte a két pisztolyt.

*

Június 14-én beszállítottak a grimstadi kórházba – feleségemet néhány nappal korábban az arendali női börtönbe vitték. Gazdaságom sorsát tehát nem tudtam tovább figyelemmel kísérni. Felügyelete ideiglenesen sajnos egy fiatal cselédre maradt; de hát nem volt mit tennem.

A kórházban egy nővérke azzal a kérdéssel fogadott, hogy nem akarok-e lepihenni – az Aftenposten ugyanis azt írta, hogy „leromlott állapotom miatt ápolásra van szükségem”. Az ég szerelmére, kedves gyermekem, válaszoltam, egyáltalán nem vagyok beteg, a kórházban nem talál nálam egészségesebb embert, a süketségemen kívül semmi bajom! Ezt alighanem hencegésnek vette, és nem kívánt tovább tárgyalni velem. Nem, egyáltalán nem akart velem szóba állni, és hallgatásában osztozott a többi nővér is. Kórházi tartózkodásom alatt ez alól egyedül a főnővér, Marie volt kivétel.

*

Bejárom a kórház területét. Dombtetőn egy régebbi épület, lejjebb egy új – valójában az a kórház. Én a dombon lakom, egyedül, az emeleten a három fiatal nővér, rajtunk kívül más nincs a házban.

Mászkálok, nézelődöm. Sok itt a terebélyes tölgyfa, de még több volt, csak már régen kivágták őket, s tönkjeiken most kusza bozót burjánzik. Nyugat felé kisebb tanyákat látni.

A rendőr, aki idehozott, tudtomra adta, hogy „nem mozdulhatok ki a szobámból”. Talán ez sem értendő annyira betű szerint; én mindenesetre igyekszem, hogy engedelmes, mintaszerű rab legyek, és még kőhajításnyi távolságra sem merészkedem. Mellesleg elég furcsa arra gondolnom, hogy bármennyit csavarogtam is a világban (az öt kontinens közül négy viseli a lábam nyomát), soha sehol nem akadt dolgom a rendőrséggel, most viszont vénségemre letartóztatnak. Nos, úgy látszik, enélkül nem halhatok meg.

*

Június 23-án kihallgatásra vittek a vizsgálóbíróhoz.

Mosoly bujkált a szája szegletében, ahogy rögtön nekem szegezte a kérdést: Ugyebár sokkal több pénze van, mint amennyit bevallott?

Némileg tanácstalanul bámultam rá. Nem foglalkozom pénzügyekkel, feleltem.

Hogyne, persze. De azért mégis.

Annyi a vagyonom, amennyi a bevallásomban szerepel. Nagyjából huszonötezer korona készpénz, 200 Gyldendal-részvény és a nørholmi birtok.

Jó. No és a szerzői jogok?

Igazán hálás lennék a vizsgálóbíró úrnak, ha beavatna abba, amit erről tud. Jelenleg ugyanis nem látok fényes írói pályát magam előtt.

Te jó ég, hogy mekkora csalódást okoztam neki! És mekkora csalódást okoztam mindazoknak, akik valami szimatolnivalóban reménykedtek az én „óriási vagyonom” körül. Nem panaszképp mondom, mert tényleg gazdag vagyok, túlságosan is gazdag. Semmi hajlandóságom nincs sírba vinni a vagyonomat.

A kihallgatás tisztességesen folyt le, és mindent függőben hagyott. Több kérdésre is kitérőleg válaszoltam, mert nem akartam feleslegesen ingerelni a jó szándékú vizsgálóbírót. Stabel bíró úr fanatikusan gyűlöli Németországot, és megingathatatlan hittel vallja, hogy a szövetségeseknek szent és dicső joguk, hogy a német nemzetet szétzúzzák és eltöröljék a föld színéről. A csaknem teljes egészében nyilvánosságra hozott kihallgatási jegyzőkönyvön kívül néhány apróságot említenék.

A vizsgálóbíró megkérdezte, mi a véleményem arról a nemzetiszocialista egyesületről, amelynek itt Grimstadban lettem a tagja.

Nálam különb emberekből állt, feleltem; azt viszont nem említettem, hogy – példának okáért – négy orvos is volt az egyesületben.

Az egésznek volt valami olyan színezete, mintha engem túlságosan jóra valónak talált volna ahhoz, hogy belekeveredjem ebbe a náci összeesküvésbe.

Jogászok, bírók is voltak ott, mondtam.

Igen, sajnos. No és mit szólok a németek norvégiai rémtetteihez, amelyekre mostanában derült fény?

Minthogy a rendőrkapitány úr megtiltotta, hogy újságot olvassak, erről semmit sem tudok.

Nem hallottam a gyilkosságokról, a terrorról, a kínzásokról?

Nem. Mielőtt őrizetbe vettek volna, csak holmi kósza, suttogó hírek járták.

Bizony, egy Terboven nevű pribék, aki közvetlenül Hitlertől kapta az utasításokat, öt éven át nyúzta és mészárolta a norvég népet. De hál’ Istennek mi többiek kitartottunk. Véleménye szerint kultúrnép a német?

Nem feleltem.

Megismételte a kérdést.

Ránéztem, most sem válaszoltam.

Ha ő volna a rendőrkapitány, olvashatnám az újságokat. Ügyem tárgyalását szeptember 22-re tűzték ki.

*

Nem sok sütnivalónk van nekünk, embereknek: nem akarunk lemondani a maradandóság illúziójáról. Dacolva Istennel, dacolva a sorssal, hírnévre és halhatatlanságra törekszünk, ünnepeltetni akarjuk önnön nyomorúságunkat, míg aztán végül stílustalanul, tartás nélkül hanyatlunk a sírba.

Felrémlik bennem Engstrøm rajza jó ötven évvel ezelőttről: vénecske házaspár bóbiskol egy kerti padon. ősz van. Az erősen borostás öregember összefonja kezét a botján.

Reszketeg hangon beszélgetnek:

Emlékszem egy lányra, Emilie-nek hívták.

De kedvesem, hiszen az én voltam.

Úgy, szóval te voltál.

Bjørnson tisztában volt saját dicsősége mulandóságával: felfalja az idő! Mit mondjunk akkor mi, többiek? Én például, aki itt üldögélek és feljegyzéseket firkálok egy leégett villáról meg az ügyhöz fűzött gondolataimról. A szomszéd kertben fel s alá szaladgál egy kiskutya, látom, amint csahol felém, de nem zavar. Nyugtom van, a fejem tiszta, akárcsak a lelkiismeretem. Sokan írják, hogy könyveimet olvasni fogják, amíg csak világ a világ; még ellenállóktól is kapok efféle hódoló leveleket. Nyilván így van rendjén. De hát mi marad fenn sokáig? A dicsőséget felfalja az idő, az idő felfal mindent és mindenkit. Odalesz az a cseppnyi hírnevem, az arcképem, a mellszobrom – mert lovas szobrot aligha állítanak nekem.

Van ennél sokkal rosszabb is. Mindig abban a hitben éltem, hogy jó a kapcsolatom a gyerekekkel. Elhozták könyvecskéiket, hogy beleírjam a nevem, pukedlizve megköszönték, remekül megvoltunk egymással. Most meg velem ijesztgetik a gyerekeket.

Nyilván ez is így van rendjén. Száz év múlva, vagy talán még hamarabb a gyermekek neve éppúgy feledésbe merül, mint az enyém.

*

Rövid bevezetés.

Oslóban vagyok, a Pszichiátriai Klinikán, az „ideg– és elmebetegségben szenvedők” intézetében. Az időpont: 1945. október 15. és utána. Napjaim azzal telnek, hogy válaszokat fogalmazok Langfeldt professzor írásban feltett kérdéseire. Hajszolt, kapkodós munka, a lehető legkedvezőtlenebb körülmények között, a házirendben szigorúan megszabott időpontban, nagyon rossz világítás és egyre súlyosbodó depresszió mellett. Egyszóval nem ezekkel a válaszokkal koronázom meg az életművemet. De hát most ez a munkám.

Mivel nem volt időm másolatot készíteni a feleleteimről, a professzor pedig megtagadta, hogy kölcsönadja az eredeti szöveget, most nincs mit ide iktatnom.

*

„Landvik” öregek otthona, Grimstad, 1946. július 23.

Az Államügyész Úrnak,

Oslo

Sokáig haboztam, hogy megírjam-e ezt a levelet. Alkalmasint nincs semmi értelme. Az én koromban egyébre illenék fordítanom az időm. Mentségemül szolgál, hogy nem a mának írok, hanem az utánunk jövő nemzedék reménybeli olvasójának – és az unokáinknak.

Tavaly nyáron többször ide-oda szállítottak, majd október 15-én elhelyeztek az oslói Pszichiátriai Klinikán. Ez utóbbi eljárás indoka nem csupán számomra talány. Hivatalos megjelölése szerint a klinika az „ideg– és elmebetegségben szenvedők” intézete, én viszont nem szenvedtem sem ideg-, sem elmebetegségben. Öreg voltam és süket, de egyébként tökéletesen egészséges, amikor kiszakítottak megszokott életkörülményeimből és munkámból, és fogságra kárhoztattak. Egyszer talán majd megkérdi valaki, mi volt az oka az államügyész úr önkényes és értelmetlen intézkedésének. Ön magához kérethetett volna egy kurta beszélgetésre, de nem tette. Beszerezhetett volna orvosi szakvéleményt intézeti beutalásom szükségességéről, de nem tette. A körzeti orvos röpke tíz percig vizsgált, ahogy mondta, „pusztán fizikailag”, aztán az „egy kissé magas vérnyomásomról” vagy az agyvérzésemről dünnyögött valamit. A vérnyomásméréstől egyenes út vezet az elmeosztályra? A szellememen a legcsekélyebb nyomot sem hagyó agyvérzés elegendő alap lenne ahhoz, hogy ideggyógyintézetbe zárjanak? Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akiknek volt agyvérzésük, és az érelmeszesedés sem valami ritka és különleges betegség. Ismerek egy férfit, akinek két doktorátusa is van; agyvérzés érte, de állítja, hogy semmiféle következményét nem tapasztalja.

Azt kell feltételeznem, hogy nevem teljesen ismeretlen volt az államügyész úr előtt. Viszont korántsem lett volna nehéz tudakozódnia felőlem, mert volt honnan. Vannak, akik elmondhatták volna Önnek, hogy nem vagyok egészen járatlan a pszichológia világában, hogy igencsak hosszú költői pályám során több száz alakot teremtettem – tetőtől talpig hús-vér embereket, lelkük minden rezdülésével, álmaikkal és tetteikkel együtt. Ön minderre nem volt kíváncsi, Ön úgyszólván látatlanul egy intézet és egy olyan professzor gondjaira bízott, aki szintén nem ismert engem, csak jött a bemagolt tankönyveivel és a vizsgákon csillogtatott tudásával, de persze semmit sem ért vele. Rögtön el kellett volna hárítania, hogy felvegyen a klinikára (ha már az államügyész úr a tájékozatlansága folytán odaküldött). Netán felmentést is kérhetett volna az alól, hogy részvevője legyen ennek a szakmai kompetenciáját messze meghaladó feladatnak.

Ráadásul mire volt jó ez az egész? Hogy elmebeteggé nyilvánítsanak, aki nem tehető felelőssé a cselekedeteiért? Ilyen nemes lelkű velem az államügyész úr? Köszönöm, de én nem kértem ebből a jótékonykodásból. A június 23-i kihallgatás első percétől fogva vállaltam a felelősséget mindazért, amit tettem, és álláspontom azóta egy jottányit sem változott. Szilárd meggyőződésem volt ugyanis, hogy ha szabadon beszélhetek, ügyemben felmentő vagy legalábbis a felmentéssel egyenértékű méltányos ítélet születik. Tudtam, hogy ártatlan vagyok – süket és ártatlan –, akár egy ügyészi meghallgatáson is tisztázhattam volna magam, ha engedik körvonalaznom az igazságot.

Mindezt azonban gyökeresen felbolygatta, hogy immár hosszú hónapok óta bezárva, fogságban tartanak, megfosztanak a szabad cselekvéstől, kényszert, tilalmakat, inkvizíciós módszereket alkalmaznak velem szemben. Tisztában vagyok vele, hogy az intézet bármikor felmutathat bizonyítékokat ennek az ellenkezőjéről. Tegye csak. Tény, hogy nem egyforma az érzékenységünk, és ennek jelét is különféleképp adjuk. Egyes emberek szakadatlan ritmusban tesznek-vesznek és pihennek, soha el nem töprengve életükön vagy bármi egyében; ha az ég kegyelméből lehetőségük nyílik valami mást tenni, rohanvást túlesnek rajta, és heverésznek tovább. Ami engem illet, én tízszerte inkább ülnék bilincsbe verve egy valódi börtönben, mintsem hogy a Pszichiátriai Klinika többé-kevésbé elmebeteg ápoltjaival összezárva gyötrődjem.

Mindazonáltal most itt vagyok.

A rab nem érdemel kíméletet. A professzor kérdezett, én meg válaszoltam, írtam és írtam, hiszen süket vagyok, nem sajnáltam a fáradságot, gondosan feleltem mindenre. Egyetlen árva villanykörte szórta nyomorúságos fényét a homályos lámpabura mögül a mennyezet magasából, éreztem, hogy látásom egyre gyengül, de az év legsötétebb hónapjaiban is szorgosan körmöltem válaszaimat, nehogy miattam fusson zátonyra a szakértelem és a tudomány hajója. A professzor részletes beszámolót kért tőlem „két házasságomról”, ahogyan ő nevezte. Elutasítottam – már elsőre olyannyira nyomatékosan, hogy úgy véltem, ezzel sikerült elejét vennem további ez irányú faggatózásának. Tévedtem. Tolakodó kérdéseit még két ízben (szóban és írásban) megismételte, mindannyiszor „a hatóságokra” hivatkozva. Egyetlen szóval sem válaszoltam neki. Nem azért, hogy önmagam kendőzzem: meg akartam előzni, hogy valami alávalóság történjék.

A professzoron azonban nem lehetett kifogni. Engedélyt szerzett a hatóságoktól, hogy feleségemet „vizsgálat végett” elhozzák Arendalból az oslói klinikára. E szeánsz eredménye, a törvényszéknek megküldött nagyszabású jelentés, a 132. oldaltól olvasható.

A rab továbbra sem érdemel kíméletet. Isten ments!

Amikor már-már mintha felsejlett volna a szakorvosi kutakodás vége, a professzor azzal állt elő, hogy úgynevezett igazságügyi vizsgálaton vagy próbán kell átesnem, amely hajszálra ugyanolyannak bizonyult, mint a korábbi, hónapokon át folytatott kérdezz-felelek. A vallatásnak sem a hangneme, sem a módszere, sem a mélységi foka nem változott. Semmi, egyáltalán semmi nem utalt arra, hogy most érdemibb munka folynék. Csupáncsak az idő telt vele, húzta-nyújtotta a heteket, hónapokat.

Legutóbb, hogy ismét reménykedni kezdtem a kivizsgálás közeli befejezésében, a professzor három régi levelemet küldte el nekem azzal a felszólítással, hogy fűzzek magyarázatot hozzájuk. A leveleket 50 – ötven – éve írtam, és nem valami ballépésemről volt szó bennük, hanem arról a felettébb méltatlan elbánásról, amelyben a hírhedt Mossin belügyminiszterségének idején részesültem. Most, süket lévén, újra írnom kellett ezekről a már sem eleveneket, sem holtakat nem érdeklő dolgokról; mindez meglehetősen elcsigázott. Jó, végtére elkészültem ezzel is, de az utóbbi hetekben teljesen felemésztettem a tartalékaimat. Egyik barátom alig győzött támogatni, hogy össze ne roskadjak sétánk során.

És mi végre volt ez az egész? A jog és az igazságszolgáltatás hatalmas apparátusa? Hogy a vizsgálóbíró kinevezte a már jó előre megjelölt két pszichiátert, hogy rendőri felügyelet alatt ide-oda szállítgattak az országban, hogy reklámként mutogatták a ketrecbe zárt vadállatot az idelátogató külföldieknek, hogy négy hónapon keresztül az összes elképzelhető idegbetegség bélyegét próbálták rám sütni – míg végül megszületett az ítélet: nem vagyok és nem is voltam elmebeteg, de lelkierőm maradandóan megrendült.

Ez sajnos igaz. Mégpedig éppen a Pszichiátriai Klinikán való tartózkodásom alatt rendült meg ilyen súlyosan.

Két szakértő kezelőorvosról volt szó, de az egyik szinte sohasem látott – nem láthatott? – engem. Az igazgatóval kétszer találkoztam egy-egy szűk negyedórára; jóravaló, a legkevésbé sem öntelt embernek látszott, lehetett vele beszélgetni. Mégis elkövette azt a baklövést, hogy az orrom alá dugott egy jelentést a Hitlernél tett látogatásomról, amelynek során állítólag kifakadtam a zsidók ellen. Ezt a jelentést én mind a mai napig még csak nem is láttam, nemhogy elismertem volna. Hogy kikeltem a zsidók ellen? Én, akinek mindig is annyi jó barátja volt a zsidók között, és ők is valódi barátsággal viseltettek irántam? Megkérem tisztelettel az igazgató urat, olvassa végig az életművemet, és mutasson akár csak egyetlen olyan passzust, amelyben a zsidókat támadom.

Bármit írtam is a professzorról és más szakértőkről, illetve ellenük, természetesen eszem ágában sincs kétségbe vonni tudásukat és képességeiket. Semmiféle alapom sem volna ehhez. A professzor bizonyára érti a dolgát, azaz érti a maga dolgát. Csupán megjegyzem, hogy az ő dolgának semmi köze nincs hozzám. Engem nem érint sem személyesen ő, sem az ügyködése.

Államügyész úr! Amikor közzétette a rólam szóló szakvéleményt, egyidejűleg nyilvánosságra hozott egy nyilatkozatot, miszerint Ön megszüntette ellenem a törvényszéki eljárást, és elejtette az ellenem emelt vádat.

Már bocsánat, de ezúttal is a megkérdezésem nélkül járt el. Fel sem tételezte, hogy esetleg elégedetlen lehetek a döntésével, megfeledkezett arról, hogy én a vizsgálóbíró előtt és később is mindig vállaltam a tetteimet, és elébe álltam az ítéletnek. Az Ön ösztönszerű közbeavatkozása folytán most továbbra is ég és föld között lebegek, ügyemben nem született döntés. Felemás helyzetben maradtam. Ön úgy vélte, hogy ez nekem így jó, én viszont ellentmondok, és hiszem, hogy vannak, akik nekem adnak igazat. A legutóbbi időkig számítottam valakinek Norvégiában és a világban, és nagyon nincs ínyemre, hogy maradék napjaimat afféle, az Ön kegyéből kapott amnesztiában tengessem, megfosztva a lehetőségtől, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért.

De hát Ön, államügyész úr, kiütötte kezemből a fegyvert.

Ön nyilván úgy gondolja, hogy most – most utólag – ezzel az esküdtszéki idézéssel elintézte a dolgot. Semmi sincs elintézve, csak engem billentettek ki korábbi szilárd és egyértelmű helyzetemből. Mi lesz most az Ön által „megszüntetett törvényszéki eljárással”, meg „az ellenem emelt vád elejtésével”? Ön megbízza az ügyintézőit és a hivatalnokait, hogy az összes szóba jöhető szempont szerint kifaggassanak. Ön kísérleti nyúlnak használ engem felettébb sajátos jogászi módszereinek kipróbálásához. Ha elfogadja a kihallgatásomkor vallott álláspontomat, és ahhoz igazodva jár el, elkerülhette volna, hogy hovatovább az újságírók és a sajtó útmutatásai szerint cselekedjék. És végezetül, mit óhajt kezdeni az én négy hónapnyi gyötörtetésemmel itt a klinikán? Tekintsem az Ön személyes ajándékának? Vagy ízelítőnek jövendő büntetésemből?

Ha meglett volna hozzá a kellő nyugalmam, peres úton a felmentésemet kezdeményezem a bíróságnál. Ez korántsem olyan elrugaszkodott ötlet, amilyennek esetleg találja. „Maradandóan megrendült lelkierőm” tartalékából még futotta volna annyi anyag összegyűjtésére, hogy annak alapján felkérjem a bíróságot ügyemnek az igazságosság, csakis és kizárólag az igazságosság szerint való megítélésére.

Tervemet azonban feladtam; elfogyott a bátorságom. Még a számomra kedvező bírósági döntés sem akadályozhatná meg, hogy a közvélemény újult erővel háborogjon ellenem. Kísérleti nyúl lennék megint.

Tisztelettel

*

Múlik a nyár. Nemigen érzékelem az évszakváltást, a hónapok kergetőzése nem ad támpontot ehhez, időtlen az idő – és mégis, egyszer csak nyaram itthágy.

Meg aztán történik is egy s más. Nem „könyvelek” igazi író módjára, még rendes naplónak sem nevezhető, amit írok. Isten bocsássa meg szeszélyes bakugrásaimat. De azért valami átcsordogál hozzám a külvilágból. Az otthon régi gondnoknője eltávozott, újat kaptunk helyette. Az alagsorban lakozó két szépséges irodatündér egyike ugyancsak elhagyott bennünket, de jött helyébe másik. Az otthon öreg falai rogyadoznak, másikat akarunk építeni.

Nem csekélységről van szó. Úgy látom, mi, vénségek is komolyan szurkolhatunk valamiért: az egy fedél alatt élő húsz-harminc ember fürdőhelyiséget, mosodát, lábadozószobát, sütödét, tyúkólat, fáskamrát és egyéb külső épületeket kaphat. Efféle luxusról korábban nem is álmodoztunk; most meglódul a képzeletünk, és csapong, mint ifjúkorunkban. Némelyikünk védelmébe veszi a régi épületet: egyáltalán nem olyan rossz itt sem, meg aztán – nem meghalni jöttünk ide az otthonba? De, hogyne. Mégis, az utolsó pillanatig meg kell tennünk, amit bírunk. Miért ne haladnánk a korral, miért ne újulnánk meg mi is egy új otthon erejéig? Csak rajta, még a búcsúzó kalaplengetés pillanatában is remekül megbarátkozhatunk a friss szükségletekkel, és cigarettával a szánkban halunk meg.

Persze hogy meg fogunk halni. De nem okvetlenül most rögtön, mondja Szent Ágoston.

*

Szégyenletesen elhanyagolom a dolgaimat: nem válaszoltam egy csomó levélre, köszönetlenül hagytam üdvözlésül kapott virágcsokrokat és apró ajándékokat. Már második éve mulasztok el köszönetet mondani kedves barcelonai kiadómnak, pedig az sohasem felejti el, hogy táviratban szerencsekívánatait fejezze ki az újesztendő alkalmából. Bőröndöm mélyén is már halomba gyűltek a külföldről érkezett tavalyi levelek. Íróik nem tudják, hogy fogoly vagyok, el sem tudják képzelni, hogy kiszorultam a „rendszerváltozásból”. Boldog emberek, gondolom magamban.

Telnek-múlnak a napok.

Továbbra sem igen értem a nagyvilág történéseit, hiába olvasgatom a lapokat és tanulmányozom a táviratokat, nem vagyok eléggé szorgalmas, jobban össze kellene szednem magam. Az oslói kirándulás jót tett, noha továbbra is a szememmel bajlódom. Szelíden kipányvázunk egy háziállatot, elég nagy mozgásteret adunk neki, aztán otthagyjuk. Kipányvázva, persze. Ennek ellenére hálásnak kell lennem a kirándulás engedélyezésében megnyilvánuló szelídségért – rosszabb lett volna, ha nem mehetek el Oslóba. Mégiscsak történt egy s más. Az a nő, aki megölelt a Karl Johan utcán, nem valamiféle protokoll miatt tette. És a kalucsniját felajánló férfi sem láthatott bennem lerongyolódott koldust, hiszen elegáns frakkot viseltem. Nem is beszélve – kettejükön kívül – arról a számtalan emberről, akik mind-mind barátsággal voltak irántam. Senki nem tanúsított gyűlöletet, még csak tiszteletlenséget sem. És ez jó. Bár az ellenkezőjét is egykedvűen fogadtam volna. Olyan öreg vagyok már.

*

A számomra érthetetlen dolgok közé tartozik az újságírók nem csappanó érdeklődése és érdeklődéskeltése az „ügyem” iránt, meg az, hogy ezt az ügyet miért napolják el újra meg újra.

Tavaly nyáron nem kevesebb, mint három alkalommal tűztek ki új időpontot. Mi haszna, hogy (miként a grimstadi rendőrség ünnepélyesen értesített) ’46. május 1-jén ünnepélyes idézést kaptam a bíróság elé. Mi haszna: ugyanis mindössze annyi történt, hogy – a tárgyalást elhalasztották őszre, szeptemberre! Hát, nem elhanyagolható különbség. Aztán meg szánom-bánom, de ’46 szeptemberéről ’47 márciusára napolták el a pert. Komédia, szemfényvesztés. Erről nem is akarok többet írni.

Vagy talán nem követtem elég gondosan a híreket? Ámde bármerre fordultam, csak zűrzavart és újabb meg újabb változásokat láttam mindenütt. Elsőként az államügyész hagyott faképnél bennünket, majd az esküdtszék elnöke tért vissza járásbírói hivatalába. Azután egy szép napon az ügyész is átült a bírói székbe. Engem közben folyamatosan nyugtatgattak, hogy ügyem peranyaga elkészült. Csak éppen nem került bíróság elé.

Töröm a fejem, igyekszem rájönni, miféle jogi előny származhat az én „elnapolásaim”-ból. Netán valaki arra spekulál, hogy ilyen vénen most már majdcsak felfordulok magamtól is? De hiszen akkor örökre elmaradna ügyemben a döntés, és abból ugyan kinek volna haszna? Nem lenne okosabb addig kezdeni velem valamit, amíg életben vagyok? Meg aztán, nincs fárasztóbb és végeláthatatlanabb, mint csak várni és várni valakinek a halálára. Némely örökösök sokat tudnának mesélni erről.

Boganis beszámol egy kutyáról, amely elveszítette a nyomot, ám rögtön szagot fogott, mihelyt egy árok túloldalára ért – és futott tovább. Tényleg, az árok másik oldalán azonnal folytatta a keresést.

Folytatódik más is. Nem tévedés, a legutóbbi elnapolás ’47 márciusára szólt. Most ’47 márciusa van, küszöbön az április, és ma olvasom, hogy a tárgyalást elnapolták „valamikor nyárra”! Nem lepődtem meg, nem izgatom fel magam, csak bólogatok: ismerős jelenség. ’47 után ’48 következik. A háziállat ki van pányvázva.

Talán az lenne a legcélszerűbb, ha egy fél év leteltével automatikusan egy fél évvel elnapolnák a tárgyalást. Mert különben hogyan boldogulnának egy magamfajta szívós vizsgálati fogollyal? Unalmas.

Most a Legfelsőbb Bíróságot hibáztatják, a Legfelsőbb Bíróság nem készült el idejében az anyagommal. Jó egy ilyen szilárd, megingathatatlan vétkest találni.

*

Igazi talány számomra, hogy a személyzet hogyan bírja ki itt ebben az otthonban. A férfiakat kevésbé terhelik, ám a nővérek egészen fiatalon kerülnek ide, és némelyikük már vagy húsz éve itt van. Gondoltam, megérdeklődöm a fizetésüket. Hallgatás. Nyugdíjas állás? Hallgatás. Szabadidő? Hogyne, vannak olyan napok is. Ezek után nem tartottam ildomosnak a további kérdezősködést.

De a talány éppen itt kezdődik. A nővérek többsége kedves, udvarias, kulturált beszédű, látszik rajtuk, hogy iskolázottak, sok könyvet olvastak, mielőtt ide kerültek. Most már nem olvasnak. Hogy vannak meg olvasás nélkül? Köszönik szépen, kiválóan. Persze akadnak itt vasárnapi újságok, bibliai írások, meg mindenféle vallásos könyvek, de sohasem láttam, hogy bármelyik nővér is beléjük nézett volna. Az otthon hivatalosan egyházi intézmény, de ez nem akadálya annak, hogy amennyire lehet, az emberi oldal érvényesüljön benne – és erre elég tág tér nyílik. Ha egy nővér hibázna, soha nem derülne rá fény. Bárhol az életben tanúkat kellene felsorakoztatnia maga mellett; itt nincs szükség ilyesmire, megvédi őt saját és társai hallgatása, ez a rend. Ha úgy adódik, hogy egy nővérnek felelnie kellene valamiért, nem felel. Ha a látszat ellene szól, csupáncsak el kell tűrnie az ellene szóló látszatot. Erre nem mindenki képes, de ezek a nővérek igen. Diakonisszát hívathatnak, hadd lássa, hogyan tűrnek. A hosszabb ideje szolgáló nővérek annyi gyakorlati jezsuitizmust szívnak magukba, hogy egész életükre futja belőle. Halálos ágyukon aztán másra sincs szükségük, csak egy papra, hogy megbocsássa a vétkeiket.

Gyakran gondolok ezekre a jóságos nővérekre. Sajnálom őket, rossz itt a levegő, az idő meg csak múlik fölöttük. Semmi kényelem, semmi vidámság, soha egy mosoly, Isten ments, hogy nevessenek. Sokukkal rokonszenveztem, de nem merem néven nevezni őket, nehogy valami bajuk származzék belőle. Bölcsőjük mellett szerelemről, gyermekekről, családi fészekről dúdoltak nekik. Később az élet három lelakatolt ajtajáról énekeltek. Aztán telik-múlik az idő. Végül már egyáltalán nem gondolnak semmire, csak úgy vannak.

*

Tavaly volt, vagy még régebben, hogy a szó teljes értelmében emberileg rendben levőnek mondhattam magam? Úgy emlékszem vissza erre az állapotra, mint valami látomásra. Reggelente egy kis időre makkegészségesnek éreztem magam, és ha az éjjel sikerült írnom is valamit, egy kicsivel még többet jártam, és hálát adtam az égnek, amiért élek. Ennek már vége. Nem azért vagyok az öregek otthonában, hogy feltűnést keltsek.

Egyébként fogalmam sincs, miért vagyok itt.

Új hír, már századszorra, az „ügyemről”: a június 3-i lapokban olvastam, hogy a tárgyalás előkészítése befejeződött, s az összes ügyiratot megküldték a grimstadi városi bíróságnak. Hamarosan viszont azt közölték az újságok, hogy a grimstadi bírósághoz semmiféle dokumentum nem érkezett, a tárgyalást pedig elnapolták őszre.

1947 után jön ’48, ’49, ’50… ’60…

*

Tudom, hogy senkit nem volna szabad elmeszüleményeimmel, feltörő emlékképeimmel és érzéseimmel gyötörnöm, másoktól én sem viselem el az ilyesmit. Ám valami zsibong a fejemben, vagy talán a testemben, esetleg a lelkemben, zsong és zsibong. Biztos, hogy nem kezdődő megfázás, nem is olyasmi, ami elmúlnék attól, hogy jobban felöltözöm vagy levetkőzöm; nem, ez valami fájdalmasan angyali, muzsikaszó, sok-sok hegedű, igen!

Aztán lassacskán megváltozik: még mindig zsibong, de ez költemény, káosz, zsongó gyötrelem magamnak is, másoknak is.

Ha unom, üresnek és mindenre alkalmatlannak érzem magam, kisétálok az erdőbe. Ez nem segít, de nem is ront az állapotomon. Nem hallom az erdő zsibongását, ám látom a remegő ágakat, és már ettől is jobb kedvre derülök. Egyedül az enyém ez az andalgóhely (még ha barátom, a hamrøyai Martin fedezte is fel), ez a sziklaszirt óvta mélyedés az aprócska, füves tisztással. Itt senki nem törhet rám észrevétlenül, hogy kikémlelje, mit csinálok. Igazi jótétemény ez a hely annak, akinek nem ép a füle.

Ne szégyelld és ne rejtsd el a dolgos két kezed,
ha széles is, munkától lett ilyenné.
Elnéztelek a tarlón, mint gyűlt a sok köteg,
vagy – ebben is az első – a burgonyát szeded.
A sziklamezőt kezed termővé tenné!
Az álmok és a könyvek nem bolygatják napod,
de párodat a földön nem találni.
A létezés csodái neked nyilvánvalók.
Egy pogány isten öltött tebenned alakot.
Ilyen világi szent hogy volna bárki?
Ezüstre vált már hajad a sok tevés-vevésbe’,
magad szoptattad minden gyermeked, s ha
épp láza volt, a kendőt a homlokán cserélted,
amíg csak fel nem épült. Az ég megáldjon érte!
Dolgos kezed ne rejtsd el, és ősz fejed ne szégyelld,
az életed mosollyal váltsd aranyra.

Egyre inkább úgy érzem, hogy nem is olyan rossz ez. Tulajdonképpen alig írnak jobb verseket. Persze a végén elgaloppírozom magam, vannak itt felesleges sorok és hiányoznak olyanok, amelyek kényszerből maradtak ki. Nem vagyok Robert Burns. Jaj, pedig mennyire tudom magamról, hogy vagy túl sokat markolok, vagy túl szűkmarkúan mérek – aztán meg kétségbeesem és magamnak tett szemrehányások közepette fűrészelem a faágat, amelyen ülök. Most pedig Arild legépeli ezt is, és bent hagyja a könyvben vagy eldobja, ahogy neki tetszik. Mindegy. Megszoktam, hogy szemétkosárba dobjam az írásaimat, hosszú éveken át hajítottam a szemétbe őket, eldobtam, megkegyelmeztem nekik, és megint kidobtam a teleírt lapokat. E vers fölött három napig ültem, aztán elhajítottam, aztán rejtekem magányában mégis megkegyelmeztem neki. És árgus szemmel kellett figyelnem, nehogy egy-egy szép, de nem ideillő strófa visszalopakodjék a szövegbe.

Üldögélünk egyszer a cimboráimmal; nemrégiben adtam ki a klapanciáimat, és eddig szerencsésen megúsztam, hogy véleményt halljak róluk. Ám megjelenik Daniel, és így szól: semmi kellem nincs a verseidben! Nyilván azt hitte, hogy ezzel valami újat mond nekem. Pedig dehogy. Mindig igaza volt. És nem is csak a „kellem” hiányzott ezekből a versekből, hanem sok más egyéb is, minden, a költészet veleje. Mások lírájában mindig megéreztem ezt, meghatódtam, szívem mélyéből zokogtam a verseiktől – de én magam képtelen voltam ilyet produkálni. Sok áldott adományt kaptam az égtől, de örök tépelődésemmel és boncolgató természetemmel tönkreteszem őket. Hozzájuk érve letörlöm róluk a hímport.

Már nem emlékszem, Kønig vagy valaki más beszélt rá a verseskötet kiadására; mindenesetre nagy balgaság volt hallgatnom rá. Daniel nem követett el efféle őrültséget, arisztokratikussága nem engedte. Egész életemben a kiváltságos osztályhoz tartoztam, mondta. Mindenkinek megvan a maga keresztje; az övé ez volt. Azóta már bizonyára meghalt.

Én meg kijárok az erdőbe és verseket írok, noha nem kenyerem. A hiúságomnak hízelgek vele. Haragszom magamra, amiért megjelentettem a kötetet, de hát már nem lehet meg nem történtté tenni. Ha valaki búvárkodik benne, talán rábukkan egy-két sziporkára – többre bizonyosan nem. Emlékszem is, mennyire közönyösen hagyott az összeállítása: válogatás nélkül egy nagy borítékba gyömöszöltem jó pár lapot, és elküldtem Kønignek.

Sok-sok évvel később Bodøben egy szálloda pincéjében aztán elégettem az összes versemet. No, ezzel is megvolnék. Ám mit ad Isten, megint eltelt néhány év, és én újra egy hotel pincéjében tüzeltem a verseimmel, ezúttal Hønefossban. Szállásadóim nevére már nem emlékszem, de készségesen segítettek, hogy egy kis meleget csiholjak magamnak. Szelá, mondja egy-egy zsoltár végén Dávid.

A világért sem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy bezzeg most már megengedhetem magamnak az efféle fényűzést. Nem erről van szó. De amit elégettem, egy szemernyivel sem volt jobb vagy rosszabb, mint a kötetben megjelent költeményeim. Meg aztán – a verselgetés lekötött, sőt el is szórakoztatott. Volt néhány kellemes órám, és talán volt bennük egy-két sziporka is.

*

Felvirradt a nap. A bíróság összeült.

Minthogy nem hallok, és az elmúlt évben a látásom is erősen gyengült, kába vagyok egy kissé; belépek a sötét tárgyalóterembe, támogatásra szorulok, alig tudom megkülönböztetni egymástól a tárgyakat. Az ügyész elmondja a vádbeszédet, kirendelt védőügyvédem válaszol rá. Szünetet rendelnek el.

Se nem hallom, se nem látom az eseményeket, de nyugodt vagyok, és egyre több dolgot észlelek a környezetemből. A szünet után én kapok szót, előadhatom az álláspontomat. Ilyen rossz világításnál ez nehézkesen indul, kapok egy lámpát, de annak a fényénél sem látok jobban, kezemben tartom a jegyzeteimet, de már nem próbálkozom a kisilabizálásukkal. Oly mindegy. Beszédem reprodukálása az alábbiakban a gyorsíró feljegyzésein alapul.

(NB.! A szerző sem helyesírási, sem stilisztikai javításokat nem végzett a jegyzőkönyvezett szövegen.)

*

„Nos, nem kívánom túl sokáig igénybe venni a tisztelt bíróság idejét. Nem én kürtölöm szét a sajtóban régóta, hónapok és évek óta, hogy most majd terítékre kerül a teljes bűnlajstromom. A jóvátételi bizottság egyik ügyintézője és egy újságíró hirdeti ezt. Nekem ez egyébként kapóra jön. Két éve egy hosszú levélben megírtam az államügyésznek, hogy szeretnék számot adni magamról és minden dolgomról. Most elérkezett az alkalom, és szívesen segédkezem abban, hogy bűnlajstromomat ténylegesen a nyilvánosság elé tárják.

Az elmúlt években elégszer láttam, hogy a bíróság elé állítottak hiába védték magukat derekasan, okosan és szenvedéllyel a törvényszéki alkalmazottakkal és hivatalnokokkal szemben. Az ítélet általában igen kevéssé méltányolta ezt a derekasságot, jórészt az államügyész vagy az ügyész kijelentésein, úgynevezett megállapításain alapult. Ennek a számomra érthetetlen, misztikus jelenségnek a taglalásába itt és most nem kívánok belebocsátkozni, és lemondok a derekas védekezésről is.

Egyébként elnézést kell kérnem afáziámért, amely miatt szavaim, kifejezéseim esetleg más, akaratlanul több vagy kevesebb értelmet kapnak a szándékoltnál.

Egyébként, amennyire emlékszem, már minden kérdést megválaszoltam. Kezdődött azzal, hogy a grimstadi rendőrség egyszer csak különféle papírokkal fordult hozzám, melyeket egyébként nem olvastam el. Aztán következett a vizsgálati kihallgatás, két, három vagy öt évvel ezelőtt. Olyan régen volt, hogy már nem emlékszem, de feleltem a kérdésekre. Aztán hosszú időre bezártak egy oslói intézetbe, hogy kiderítsék, elmebeteg vagyok-e, vagy talán inkább, hogy megállapítsák, hogy elmebeteg vagyok, és itt mindenféle ostoba kérdésre kellett válaszolnom. Tehát most sem adhatok egyértelműbb felvilágosításokat, mint amilyeneket eddig adtam.

Bukásomat – akár a sírgödörbe – csakis és kizárólag az újságcikkeim okozhatják. Semmi mást nem lehet felhozni ellenem. Ennyiben teljesen sima és egyszerű a számadásom. Nem jelentettem fel senkit, nem vettem részt gyűléseken, még csak a feketekereskedelemhez sem volt semmi közöm. Nem támogattam a németek oldalán harcoló norvég katonákat, sem a norvég náci pártot, amelynek, mint mostanában rám fogják, állítólag a tagja voltam. Nincs tehát semmi elszámolnivalóm. – Nem voltam a norvég nemzetiszocialista párt, az NS tagja. Igyekeztem megérteni, hogy micsoda az NS, igyekeztem belehelyezkedni, de semmi sem lett belőle. Ettől függetlenül elképzelhető, hogy időnként az NS szellemében írtam. Ezt nem tudom, mert nem ismerem, milyen az NS szelleme. Ennek ellenére lehetséges, hogy az NS szellemében írtam, mert az belém ivódhatott az olvasott újságokból. Akárhogy van is, újságcikkeimet mindenki elolvashatja. Nem próbálom mentegetni őket, kisebbíteni a jelentőségüket, ez most eléggé suta dolog volna. Sőt vállalom őket ma is ugyanúgy, mint keletkezésük idején és azóta is mindvégig.

Kérném kiemelni, hogy megszállt, idegen hadsereg uralta országban éltem és írtam, és ehhez kapcsolódva teszek néhány nagyon rövid személyes megjegyzést:

Azt az ábrándképet csillogtatták előttünk, hogy Norvégiának kimagasló, előkelő helye lesz a születőfélben levő nagygermán világtársadalomban, amelyben mindannyian hittünk. Többé vagy kevésbé, de mindannyian hittünk benne. Én is hittem benne, ezért írtam azt, amit írtam. Norvégiáról mint olyan államról írtam, amely most előkelő helyre kerül az európai germán országok között. Az, hogy nagyjából ehhez hasonló hangnemben kellett írnom a megszálló hatalomról is, tisztességgel-becsülettel belátható. Elvégre nem keveredhettem gyanúba – bár egyébként nagyon paradox módon mégis ez történt. Mindvégig német tisztek és közkatonák vettek körül a házamban, még éjszaka is, igen, gyakran még éjszaka is, egészen hajnalhasadtáig, ezért sokszor szükségképpen az a benyomásom támadt, hogy megfigyelők vesznek körül, akiknek az a feladatuk, hogy ellenőrizzenek engem meg az otthonomat. Kétszer is (úgy emlékszem), kétszer is emlékeztettek viszonylag magas beosztású németek arra, hogy nem teszek meg annyit az érdekükben, mint bizonyos svéd hírességek, jóllehet Svédország – mint hangsúlyozták – semleges ország, nem úgy, mint Norvégia. Nem, egyáltalán nem voltak elégedettek velem. Többet vártak tőlem, mint amennyit kaptak. Mármost, ha én ilyen viszonyok, ilyen körülmények között éltem és dolgoztam, akkor azt hiszem, érthető, hogy bizonyos mértékig nekem, az én nevemmel, egyensúlyoznom kellett a hazám és a másik ország között. Ezt nem mentegetőzésképp mondom, nem védeni akarom magam. Egyáltalán nem védekezem. Ezt csak tájékoztatásul mondom, csak információként hozom a tisztelt bíróság tudomására.

És senki, az egész országban senki emberfia nem mondta nekem, hogy nem helyes, amit írok. Ott ültem egyedül a szobámban, kizárólag magamra utalva. Semmit nem hallottam, süket voltam és teljesen elszigetelt. Amikor étkezéshez hívtak, felkopogtak hozzám a kályhacsövön, azt meghallottam. Lementem, ettem, aztán visszaültem a magányomba. Hónapról hónapra, évről évre ment ez így. És soha egy halvány intést sem kaptam. Nem voltam dezertőr. Egynéhányan ismerték a nevemet az országban. Úgy hittem, mindkét norvég táborban vannak barátaim, a quislingisták között és a hazafiak között is. De soha egyetlen halvány intést, egyetlen jó tanácsot nem kaptam a külvilágtól. A külvilág gondosan távol tartotta magát tőlem. A háztartásomban, a családomban pedig ritkán vagy sohasem adódott úgy, hogy beszámolókkal vagy tanácsokkal traktáljanak. Csak írásban tudtak érintkezni velem, és ez túlságosan bonyodalmassá vált. Úgyhogy csak ültem egyedül a szobámban. Emiatt aztán csak két újságomra, az Aftenpostenre és a Fritt Folkra szorítkozhattam, azokban pedig egy árva sort sem írtak arról, hogy nem helyes, amit írok. Épp ellenkezőleg.

És nem is volt helytelen. Nem volt helytelen, amit leírtam. Igazam volt abban, amit írtam, és jól tettem, hogy megírtam.

Megmagyarázom. Mit írtam? Azt akartam megakadályozni, hogy a norvég fiatalok és férfiak teljesen hiábavaló módon, ostobán és kihívóan lépjenek fel a megszállókkal szemben, amivel csak saját vesztüket és halálukat idézhetnék elő. Erről írtam, ezt a témát variáltam különbözőképpen.

Akik most diadalt ülnek felettem, mert győztek, külsőleg és a felszínen győztek, azokat sohasem keresték fel alacsony sorú vagy jobb módú családok, azokhoz sohasem mentek, könnyeket hullatva apjukért, fiukért vagy bátyjukért, aki valamelyik tábor szögesdrótjai mögött sínylődött – halálra ítélve. Igen, halálra ítélve. Nos, nekem ugyan semmi hatalmam nem volt, mégis megkerestek engem. A világon semmi hatalmam nem volt, de én táviratoztam. Hitlerhez fordultam, és Terbovenhoz fordultam. Próbálkoztam kerülő utakkal is, megkerestem például egy Müller nevű embert, akiről azt mondták, hogy a háttérben ő irányítja az eseményeket. Egy levéltárban vagy valami hasonló helyen nyilván megvan az összes táviratom. Sokat sürgönyöztem. Éjjel-nappal táviratoztam, ha szorított az idő, és honfitársaim életéről volt szó. Kertészem feleségét kértem meg, hogy telefonon továbbítsa a sürgönyöket, mert én ezt a süketségem miatt nem tudtam megtenni. És végül éppen ezek a táviratok keltették fel a németek gyanakvását. Afféle közbenjárónak tekintettek, némileg megbízhatatlan szószólónak, akin érdemes rajta tartaniuk a szemüket. Végül Hitler leállított. Elege lett a folyamodványaimból. Terbovenhoz utasított, de Terboven nem válaszolt nekem. Hogy a távirataim segítettek-e bárkinek, azt nem tudom, mint ahogy azt sem, hogy szösszeneteim oly riasztólag hatottak-e honfitársaimra, ahogy szerettem volna. Lehet, hogy kissé hivalkodó sürgönyözgetésem helyett inkább el kellett volna rejtőznöm. Megpróbálhattam volna átszökni Svédországba, mint annyian mások. Nem kallódtam volna el. Sok barátom van ott, és ott van a tekintélyes kiadóm is. Vagy elmenekülhettem volna Angliába, mint szintén sokan mások, akiket visszatérésük után hősként ünnepeltek, mivel cserbenhagyták a hazájukat. Én egy lépést sem tettem ebbe az irányba, nem mozdultam, eszembe se jutott. Úgy véltem, azzal szolgálom hazámat a legjobban, ha maradok, ahol vagyok, művelem a földemet, amennyire tőlem telik ezekben az ínséges időkben, amikor a nemzet hiányt szenvedett mindenben, és tollamat inkább a germán Európában előkelő rangra jutó Norvégia dicsőségére forgatom. Ez az eszme kezdettől fogva vonzott. Nem is csak vonzott, lelkesedéssel töltött el, teljesen a megszállottjává váltam. Nem tudom megmondani, hogy leszámoltam-e vele valaha is magányban töltött éveim során. Úgy véltem, ez nagyszerű gondolat, és ma is úgy vélem, hogy nagyszerű és kiváló eszme volt Norvégia számára, olyan, amelyért érdemes harcolni és dolgozni: Norvégia mint önálló, saját fényű ország, Európa peremén! Volt ázsióm a németeknél, mint ahogy volt az oroszoknál is, ez a két hatalmas nemzet megbecsült engem, és nem mindig utasított el, ha hozzá fordultam.

Mégis félresiklott, amit csináltam, valami félresiklott benne. Összezavarodtam, és akkor lett úrrá rajtam a legmélyebb zavar, amikor a király és kormánya önként lemondott hivataláról és elhagyta az országot. Ezzel kihúzták a talajt a lábam alól. Ott maradtam ég és föld között lebegve. Semmi szilárd fogódzóm nem volt többé. Ültem a szobámban, írtam, sürgönyöztem és töprengtem. Alapállapotom volt ekkoriban a töprengés. Mindenen töprengtem. Felidéztem az emlékezetemben például, hogy a kulturális élet norvég nagyságai, akikre oly büszkék vagyunk, mindnyájan a germán Németország közvetítésével jutottak világhírre. És ez teljesen helytálló gondolat volt. Mégis hibáztattak érte. Ezért is hibáztattak, pedig napnál világosabb igazsága ez a történelmünknek, az újabb kori történelmünknek.

Ám ez sem javított a helyzetemen, a legkevésbé sem javított rajta. Sőt épp azt értem el vele, hogy mindenki szemében és szívében úgy tűntem fel, mint Norvégia, az általam felemelni kívánt Norvégia árulója. Mint aki elárulta az országot. Nos, hát legyen. Legyen így, ha már egyszer mindenki ezt a terhet rója rám. Én veszítettem, nekem kell viselnem a következményeket. Száz év múlva úgyis minden feledésbe merül. Akkorra már a tisztelt bíróság is feledésbe merül, tökéletesen feledésbe merül. A jelenlevők neve száz év múlva kitörlődik az emberek emlékezetéből, senki sem fogja emlegetni őket. Feledésbe merül az életünk.

Tehát most azt mondják, hogy amikor a szobámban legjobb tudásom szerint írtam és éjjel-nappal sürgönyöztem, akkor elárultam a hazámat. Hazaáruló vagyok, mondják. Jó, legyen. Én azonban nem így éreztem, nem így gondoltam, és ma sem gondolom így. Tökéletes lelki békében élek önmagammal, lelkiismeretem a lehető legtisztább.

Nagyra becsülöm a közvélemény ítéletét. A norvég igazságszolgáltatást még többre becsülöm, de azért mégsem olyan sokra, mint a magam meggyőződését, hogy tudom, mi jó és mi rossz, mi helyes és mi helytelen. Elég öreg vagyok ahhoz, hogy meglegyen a magam zsinórmértéke.

Lassacskán igencsak hosszúra nyúló életem során sok országban megfordultam, sokféle nép között elvegyültem, de lelkemben mindig, örökkön a hazám állt az első helyen. És továbbra is ott fogom őrizni, várva a végső ítéletet.

Megköszönöm a tisztelt bíróság figyelmét.

Mindössze ezt a néhány egyszerű dolgot szerettem volna elmondani, ha már lehetőségem nyílt rá, hogy ne mutatkozzam annyira némának, mint amennyire süket vagyok. Szavaimat nem védőbeszédnek szántam. Ha mégis olybá tűnt, az csak a témájának tudható be, annak, hogy kénytelen voltam bizonyos tényeket felsorakoztatni. De semmiképp nem szándékoztam védő beszédet mondani, ezért még csak nem is utaltam a tanúimra, akikre pedig nyugodtan hivatkozhatom. És nem említettem egyéb, engem igazoló bizonyítékokat sem, pedig annak sem vagyok híján. Ráér. Ez várhat, míg talán majd jobb idők jönnek, és másik bíróság elé fogok állni. Holnap is nap lesz, én várhatok. Az idő nekem dolgozik. Mindegy, hogy holt vagyok vagy eleven, különösképp mindegy az egyén – jelen esetben Knut Hamsun – sorsa iránt közömbös világ számára. Én azonban várhatok. Tehetem.”

*

Beszédem után az ügyész következett, aztán a védőm. Megint csak ültem órák hosszat, semmit sem észlelve a teremben folyó eseményekből. Végül a bíróság írásban feltett néhány kérdést, ezekre válaszoltam.

Eltelt a nap. Sötét este lett.

Vége.

*

Olvad.

Március van, és a februári meg az e havi csodálatos napok után Nørholmkilenben minden sarjadni kezd. Olvad a jég az emberekben is. Igaza van Grundtvignak: meglátszik rajtunk, a fény gyermekein, hogy véget ért az éjszaka! Vagy tán nem érzékeljük, hogy élet kél málladozó romjainkból? A télen elég gyakran hallgattunk az ősi otthonunk, Európa fölött gyülekező dögkeselyűkről. Hát igen. De ki nem hallotta hajnalban a szürkeludak gágogását? Jön a tavasz.

Különféle nyomtatványok kupacából egy régi kalendárium kerül a kezembe. Nem kerestem, de ha már így adódott, felületesen belelapozok. Az egyik oldalon Verner von Heidenstam svéd író nevét olvasom. Jól van, lapozok tovább. Várjunk csak, mit is írnak Heidenstamról? Visszalapozok, átfutom a sorokat. Valaha régen ugyanabban az évben születtünk, és mindketten halottak vagyunk már. És bár most még csak az egyikünk kísért az akasztófa alatt, a daliás időkben egyazon istennőnek szolgáltunk. Most pedig halottak vagyunk.

Pergetem a lapokat, aztán leteszem a kalendáriumot. A borítón Schiller arcképe. ő is ugyanabban az esztendőben született, mint mi, csak egy évszázaddal korábban. Ő is halott.

Napóleon találkozott Goethével. Beleremegett a világ? Nem. Váltottak pár szót, de a császárnak szűkre volt szabva az ideje. Amikor elbúcsúzott Goethétől, elismerőleg így szólt: íme, egy ember! Ez volt minden. Akárha nem is találkoztak volna. Ők is meghaltak.

Végtére is, mi bajunk a halállal?

Tacitus szerint mi germánok példát mutatunk a szép halálból. E tekintetben a vikingek sem hoztak szégyent ránk. Egy későbbi tanítás más magyarázatot adott arra, miért halunk meg egyáltalán: nem azért, hogy meghaljunk, hogy halottak legyünk, hanem azért, hogy új életre ébredjünk, egy felsőbb terv részeként – mondhatni – életre halunk. Tacitus elismerőleg említi azt is, hogy nem cicomázzuk agyon a temetőinket. Egy kevés fű meg föld a halottra, a szag miatt, és kész. Azt is dicséri, hogy nem állítunk magas emlékköveket a sírjainkra. A germánok megvetik az ilyesmit, mondja. Persze nem számolhatott későbbi szégyenteljes elfajzásunkkal.

*

Éppen ma három éve, hogy letartóztattak. Azóta is fogságban vagyok.

Nem érint az egész, semmi közöm hozzá. Ez is egy történés az életemben, többet nem szándékozom mondani róla. Volt alkalmam gyakorolni a hallgatást.

Mindannyian olyan birodalom felé utazunk, ahová idejében meg fogunk érkezni. Nem sietős az utunk, meg-megállhatunk közben. Csak a bolondok vigyorognak az ég felé, nagy szavakkal illetve ezeket a megállókat, melyek maradandóbbak nálunk, és megkerülhetetlenek. Bizony, kedveseim, de még milyen maradandók, és nem kerülhetjük meg őket.

Már régóta nyári meleg van, 23 fok árnyékban. Aztán hirtelen megváltozik az idő, az égbolt kemény és tiszta lesz, mint az üveg. Éjszaka van, de azért kimegyek, hogy utánajárjak a dolognak. Telihold volna, de nem látom a holdat. Mi történt? Minden csendes, a szúnyog zümmögését sem hallani. Két óra múlva megint kimegyek, s a fák koronája fölött megpillantom a kerekedő holdat.

Talán nincs semmi baj, így van ez rendjén, de mégis, egy kissé zavarba ejtő. Ha két órával ezelőtt eléggé magasról nézelődöm, talán láthattam volna, amint a hold iszamos aranymedúzaként előevickél a tengerből.

Jaj, milyen ostobává tesz az én maradandóan megrendült lelkierőm!

Persze az ereim meszesednek, de ez sem érint, semmi közöm hozzá. Ha kedveskedni akarok magamnak, azt mondom, podagrám van. Már több mint egy éve nem használom a botomat. Mit kezdjek vele? Csak fennhéjázás volt a részemről, akárcsak a zsinóros kalap és hasonlók. Könnyebben mozogtam a bottal? Nem. Összeszoktunk, mint a bajtársak, együtt jártunk, de semmi több. Ha felbuktunk, mindig egymástól távol hevertünk a hóban.

Ahogy jó bajtársakhoz illik.

Persze a podagrám átkozottul gyötör. Nem hallok. No, sebaj. De nem is látok, és ez sokkal rosszabb. Egy újságot, egy nyomorult lapot sem tudok elolvasni. Mindegy. Egyébként csak hencegek; ha elég erősen süt a nap, egészen jól tudok olvasni.

Nordlandban „lépéslátás”-nak nevezik a látótávolságot, pontosabban azt a képességet, hogy az ember még látja, hová lép. Maren Maria Kjeldsennek még volt lépéslátása, de bottal járt, és a legkülönfélébb nyavalyákban szenvedett. Maren Maria misztikus jelenségnek számított, senki nem tudott róla semmit, de rebesgették, hogy valaha előkelő kisasszony volt, hajós kapitány lánya vagy valami efféle, de ez csak pletyka volt, biztosat senki nem tudott. Abban mindenki egyetértett, hogy jobbféle család sarja lehet, hiszen Kjeldsen volt a neve, és a széles környéken senki mást nem hívtak így. Soha egyéb foglalatosság közben nem láttuk, mint hogy bagót rág a fogfájása ellen. Már fiatalon rászokott a bagórágásra, és nem bírt meglenni nélküle: úgy rágcsálta a dohányt, akár egy tengerész. Ráadásul csúf, szégyentelen teremtés volt. De még életemben nem láttam gyönyörűbb leánykezet, mint az övé. Mindig bámulattal töltött el ez a sárgás színű, de hihetetlenül puha és finom, soha semmi munkát nem végzett, nem különösebben tiszta kéz, amelyre öröm volt ránézni.

Maren Maria végül koldusbotra jutott, és az egyházközség tagjainak adományaiból tengette életét. Még hetven-nyolcvan évesen is egyedül járta a tanyákat, hogy begyűjtse a járandóságát; lépéslátását nem vesztette el.

Jó az, ha az ember sok-sok évre előre látja, merre lesz a következő lépés.

*

1948, Szent Iván napja.

A Legfelsőbb Bíróság ma meghozta az ítéletét, és én befejezem az írást.

Miszoglád Gábor fordítása

* A fordítás megjelent a Nagyvilág „Kettõs csillagég alatt” tematikus című, norvég írókat bemutató számában (1998. január), majd a Nagyvilág Könyvek sorozatban lett kiadva.