Knut Hamsun művészetéről.*

  —  Írta: Hamvas Béla  —  

I.


Knut Hamsun művész. Élete különös, fordulatokban gazdag. Egyáltalában nem mindennapi, még a művész-életek közül is kiválik. Mindent megpróbált ebben a modern világban. Norvég származású halásznak a fia, iskolába nem járt. Volt szénhordó munkás, cipészlegény, iparos, halász, földmíves, újságíró. Megunja otthon az éhezést, kapja magát: elutazik Amerikába. Belevegyül a tömegbe, a nép munkáját végzi s egy percre sem pihen. Majd elzárkózik és évekig él egyedül. Ráfeküdt az élet toronymagas hullámaira, dobatta magát a szenvedélyekkel; pihent csendes tengeren és bámulta a sötét és viharos kéket – a tengert és az eget. Járkált rengeteg őserdőben, végetlen mezőségeken, felhőkarcolók között, s New Foundlandben halakat fogott három esztendeig. Első regényét, az „Éhség”-et papírrongyokra írta. Ez a regény tette a nevét világhírűvé. De, habár ez minden anyagi gondját elvette, – ma is úgy él, ahogyan megszokta. Az egész világ az övé. A norvég telet a szabadban tölti, pénz nem kell neki, asszony sem. És mindig dolgozik. Nemrégen megkapta a Nobel-díjat.

Művei még életénél is különösebbek. Az emberei így beszélnek: „Hm”, „Hát”, „Igen”, „Jónapot”. Mikor egy gyermek születik, a férfi ezt kérdezi az asszonytól: „Mindezt már elvégezted?” – „Igen” – feleli az asszony – „most már elkészültem vele”. – „Úgy”. – „Aznap este jött, amikor elmentél”. – „Úgy”. – Még csak ki kellett nyújtóznom, hogy felfüggesszem a ládát és ezzel minden elő volt készítve; de ezt már nem bírtam elviselni, rosszul lettem utána”. – „Miért nem szóltál róla semmit?” – „Hát tudhattam a pontos idejét?... Fiúgyerek.” – „Ah, hát fiú! Most már csak azt tudnám, hogy mi legyen a neve”

Az emberei így cselekszenek: egy csónakban nagy társaság közepett a szerelmes férfi minden külső ok nélkül, csupán nagy szívbéli megindulásában a vízbe dobja kedvese cipőjét. – A házitanító elmegy a fővárosba, megismerkedik a modern viszonyokkal és emberekkel s amikor hazaindul, a vonat ablakából kihajolva, szélnek ereszti egy könnyével áztatott kis norvég nemzetiszínű szalag foszlányait. – Az északi nagy kietlenségben megjelenik egy férfi, aki kunyhót épít, kecskét vesz, szánt, vet, fát vág s lehordja a félnapnyira fekvő faluba, burgonyát ültet, füvet kaszál, birkát nevel, s tíz év mulva ő a leggazdagabb ember messze vidéken, Nagel is a „Rejtelmek” hőse: nincs hivatása, állása. Él. Megtetszik neki valami valahol s ott marad egy ideig, aztán megint barangol tovább, amíg egy embert, kis állatot, fát, illatot érez rokonnak, amely fölött kedvére álmodozhatik. – Ezek az emberek nem gondolkoznak. Tesznek, vesznek, dolgoznak, hihetetlen erővel és bizalommal, valóságos mániákusai a munkának, szeretnek, megbocsátanak, újra vétkeznek, szenvednek és meghalnak.

De ezzel még úgyszólván semmit sem mondtunk. A nagy művészettel szemben a kritikus tehetetlen. Hogyan lehet egy bensőséges dalról írni? Hamsun műveit nem lehet elemezni. Az vész el magyarázat közben, ami legkiválóbb sajátsága, ami a legnagyobb művészet: a közvetlenség. Ha valaki az „Éhség”-et elolvassa, valóságos görcsöket érez majd a gyomrában, – ha az „Anyaföld áldásá”-t, azonnal indulni akar, hogy új Robinsonként éljen, – s ha a „Rejtelmek”-et, akkor otthagyja családját, barátait, elindul élni, mert érzi, hogy Nagel az egyedüli, aki valóban él.
 

II.

Tekintsünk körül a modern irodalomban az írók nagy során és keressünk – csak azok között, akik fejjel látszanak ki a többiek közül – valakit, akihez Knut Hamsun hasonlít. Sokáig lehetne keresni s végre is be kellene látni, hogy senkivel össze nem vethető, egyéni, eredeti, önálló. Egyéni, művész – általános, mindenkinek szól. Dehmel mondja: „Es ist in uns ein Ewig Einsames, – es ist das, was uns alle eint”. Van bennünk valami örökkön társtalan, s ez az, ami mindnyájunkat összeköt. Az északi óriásokban, Strindbergben, Ibsenben van valami a mythológiai Odinból, a germán félistenből, akit Carlyle bevallottan jobban szeret, mint Heraklest vagy Perseust, mert hozzánk közelebbnek érzi. Fenségesek, nagyok, amit szemléletesen véve valóban óriásoknak látszanak elméjüknek szinte a láthatárba vesző körvonalaival. És Strindberg és Ibsen fölött lebeg valami abból, amit úgy hivnak, hogy „északi köd”. Minden szenvedélyük, erejük, mélységük arra összpontosul, hogy egyéniségükkel megközelítsék a hőst, Odint. Knut Hamsunban meg éppen semmi sincs ebből a hősiességből. Emberei igénytelenek és nagyon egyformák, valamennyien emberek. Nem hősök, semmiféle nagy szavakat nem használnak, de nem is gondolnak. Nem törekszenek félistenségre: munka, kötelesség, – ez talán a legnagyobb, amit bennük fel lehet fedezni, mindkettő pedig túlságosan emberi ahhoz, hogy Odin lehessen belőlük. Ez az élet célja – ha ugyan ezt a szót „életcél” Hamsun megtűri, mert még ezeket sem szereti. – Naív realisták valamennyien: Glahn hadnagy, Izsák, Geiser, Tidemand, Inger, Sivert, az ő felejthetetlen alakjai. És mégis nagyon félreismernők az ő művészetét, ha a műszavakkal visszaélve „naturalizmus”-nak, vagy „naturalizmusra való visszahatás”-nak, „új-romantikának” bélyegeznők. Élhetett volna 1600-ban és élhetne 2000-ben, mindig ez maradt volna. És ez maradna. Nagyon kevés modern íróról lehet ezt elmondani.

Nincs benne semmi pátosz, semmi hősiesség, de nincsen fölötte „északi köd” sem. Sem világfájdalom, se harag nem lakik benne. Derült és világnézete – igen, világnézete – olyan, amilyet éppen jelenlegi munkája kíván. Ez a világnézete, hogy: a sarokeresztéket még ezen a héten meg kell faragni, ez a szegényasszony nagyon fázik és nem tudok rajta segiteni, mert egyetlen őrém sincs. De az ilyesmikből sohasem fogy ki. A ködöt eloszlatja ezekkel a dolgokkal. Nem ér rá ködökkel törődni, hiszen annyi munka van, most is el kell menni a lakásadó asszonyhoz, szólni kell neki, hogy váron még egy hétig, mert akkor lesz tíz koronája. A köd felszivódik az emberbe, teljes fényben áll előttünk, legyen az kereskedő, rikkancs, kofa, halász, tanító, vagy akárki.

De ha nem hasonlítható az északiakhoz, még kevésbé találunk más európait, aki rokona volna. D’Annunzio tékozló fényűzése a nyelvben s nyegle lélekrajza teljesen idegen tőle. Frence óvatos bölcsessége szintén, – egyetlen okosság nincsen műveiben, s aforizmát már igazán nem lehet nála találni. A kultúra Rollandjával szemben ő az energikus és ősi erő. Barbusse-től abban különbözik, hogy szelíd, megadó és gyermek. De legjobban ellenkezik a modern átlaggal, azzal az íróval, aki megtanulta Tolsztojtól a prófétaságot, Shawtól a szellemet, Zolától a brutalitásokat, Wildetől a kétélűséget, Thomas Manntól a nyelvet, és még néhány mástól néhány más valamit, s most: – író. Van egy alakja az „Új föld”-ben, Paulsbergnek hívják, író. Úgynevezett „nagy”. Műveit – melyeket talán éppen a fenti recept alapján készít – a közönség álmélkodva olvassa, őt magát bálványozza, ő a város legkiválóbb embere. Hamsun belelát a kártyájába, tudja, hogy a közönség könnyen félrevezethető s megmutatja, hogy miképpen csinálja Paulsberg az irodalmat. Társaságban hallgat, igen zárkózott. Csak akkor beszél, ha egészen biztos a dolgában, mert „nem teszi kockára a hírnevét”. Óvatos, megalkuvó és néha odamegy az újságíróhoz, fülébe súgja: „Írhatnál valamit arról, hogy most elutazom vidékre, mert egy új művemet fejezem be.”

Knut Hamsunról többet kellene írni, mindenekfölött sűrűbben kellene őt olvasni, mint nálunk szokás.

III.

Hermann Bahr, a német essay-író Simmel Goethe-könyvéről beszélt egy ismerősének. Felemlítette azt a rendkívüli hatást, mellyel rá a mű volt és megmondta az okát is. A modern Goethe emelkedik ki ebből a könyvből, az, aki ha ma is élne, éppen olyan nagy volna. Megmagyarázza azokat a nagy és apró vonásokat, melyek benne voltak, és amelyek elérnek a XX. századig... Ekkor felkiált az író hallgatója: „Mindebből egy szó sincs a könyvben, hiszen én is olvastam”. „Benne van”. „De hát hol, az Isten szerelmére?” Bahr előveszi a könyvet és megmutatja. Az ember elcsodálkozik és megcsóválja a fejét: „Sohse hittem volna...”

A magyar közönség valószínűleg úgy olvassa Knut Hamsun műveit, mint a német író barátja Simmel Goethe-könyvét. Most az ötödik regénye jelent meg már és minden arra mutat, hogy nálunk nemigen szeretik. Külsőleg sem tetszetősek ezek a fordítások, kettő a Népszava „Világosság Könyvtár”-ában jelent meg, a „Pénz” szintén egy sorozatos könyvtárban. Az egyik: „Lynge szerkesztő” otromba fordításban és ugyanolyan külsővel. „Az anyaföld áldásá”-nak még a címlapjáról sem néz le semmi művészet. Végre a „Rejtelmek” a Kultura r.t. című irodalmi és műfordítói nagyipari vállalat könyvei között jött ki legutóbb – elég rossz fordításban és teljesen ízléstelen kiállításban. Knut Hamsun nem iparcikk, különb fáradságot követel fordításban is, mint külalakban egyaránt. Mindössze az „Éhség” és „Az anyaföld” állja meg a helyét művészi fordítás tekintetében, a „Pénz”-t is kedves szeretettel fordították. Verseiről Kosztolányi Dezső megfeledkezett, amikor a „Modern költők”-et kiadta. Azonban mégis csodálkozunk azon, hogy a magyar közönség nem vette észre. Elveszett vajon a nagy Ewers, Claude Farrére, Max Bord között, s regényíró lett csupán, akit olvasnak s aztán elfelejtenek? Nincs benne semmi rikító „érdekes”, „erotikus”, „leleplezés”, nem „tárja fel a társadalom bűneit”, nem „hallatlanul érdekfeszítő”, nem „szenzációs”. Talán ezért nem tetszik. Mindössze csak művész. Nem annak a közönségnek szól, amely Zolá-tól szítta az irodalmi anyatejet és amelynek csillagjai Szomaházy és Gábor Andor voltak, hanem annak, amelyet félrevezetett a kiadók bő francia irodalmi ismerete, akik inkább kiadták Claude Farréret, mint Gjellerup-ot, Jonas Lie-t, vagy éppen Knut Hamsunt.
 
 
 


 
Knut Hamsun (1859-1952)

 
 
 


* Eredeti megjelenés: Nemzeti Újság 1921. júl. 1., 1–2. o.
A cikket változatlanul, a helyesírás korszerűsítésével közöltük itt újra.


 
 
  /body>