Szelényi Lajos 60 éves

Szelényiről Hamvas Béla kapcsán hallottam először. Azt mondták, izgalmas festő, 1979-ben Svédországba disszidált, és hogy azóta is hű Hamvas szellemiségéhez. Így elolvastam Aknai Tamás könyvének rá vonatkozó részeit (A Pécsi Műhely. Pécs, 1995, Jelenkor). Szimpatikus dolgokat találtam. A róla szóló fejezet a „Férfi távcsővel” címet kapta, de számomra nem csupán kívülállás, hanem tényleges felülemelkedettség tükröződött idézett soraiban: „amit nem tudok egy fehér papíron megfogalmazni egy egyszerű ceruzával, azt akkor sem fogom tudni megfogalmazni, ha elektromos motorok hajtanak meg mütyürkéket körülöttem, vagy ha macskaköveket rakok ki és nemzetiszínűre pingálom azokat. Máig sem becsülöm az ilyen produkciókat semmire. Őszintén szólva tudom, hogy ilyesmikkel minden ország el van árasztva, semmiféle katartikus, esztétikai élményt, személyhez szóló üzenetet nem képesek ezek kifejezni, hordozni. A trendek, az »artok« szerintem a krízis jelenségét tükrözik, a szórakoztatás egyre fokozódóbb üzletszerűsége miatt. Már régen nem volna szabad modern múzeumok gyűjteményében lenni ezeknek, mert nem illusztrálnak mást, csak üresjáratokat.” További gondolatok és megközelítések alapján is úgy tűnt, Szelényi tényleg egy magasabb szellemiséget követ, amely például Hamvas Béla nevével fémjelezhető.

De sok művész, túl sok művész hivatkozott Hamvasra anélkül, hogy az írásainak lelkületén és a stílusán túli dolgok miatt szerették volna: életművének lényege, spirituális törekvései miatt, melyekhez megtalálta a szellemi hagyományokat.

Valaha magam is a művészet gyermeke voltam, mindennél inkább a művészetek érdekeltek. Ebbéli orientációimnak egyrészt a művészek hiteltelenségének, emberi, egzisztenciális komolytalanságának a tapasztalatai vetettek véget. A kevésnél is kevesebbszer tapasztaltam bennük törekvést, alkotáson túli komolyságot, önkorrekcióra és önátalakításra való vágyat – mindazt, amire alkotásaikat használtam. És nem tapasztaltam emelkedettséget, fensőbbséget sem, ami a közönséges emberi világból tényleg kiemelte volna őket – holott ez a művészet egyik megfogalmazható célja, és gyakran így tekintettek magukra.

Később, hallottam, hogy Szelényi fordított egy komoly svéd gondolkozótól, Kurt Almqvisttől, aki bizonyos értelemben Hamvasnál is jelentősebb, és akit mi is szerettünk volna bemutatni a Tradíció évkönyvben. Azt mondtam, igen, az azért valami, hogy egy művész – alkotásai mellett – érdeklődését a fordításig elviszi. Elhatároztam, hogy megnézem a képeit. Habár nem ért teljesen váratlanul, megdöbbentőnek tartottam, hogy Magyarországon egyáltalán nem vagy alig ismerik. – Ma is megdöbbentőnek nevezném, hogy mennyi mindent nem ismernek, hogy mekkora az érdektelenség és a szűklátókörűség a különböző „kánonok” közepette. Növekszik bennem a meggyőződés, hogy az ismeretlenek vagy a kevésbé ismertek minden területen – a zenétől, az irodalmon át, a metafizikáig –, a legtöbb tekintetben – a szakbarbárság egyedüli kivételével – sokkal jelentősebbek az ismerteknél. Ez az egyik fontos pont, ahol az Artifex elképzelései az enyéimmel találkoztak.

Bódvai András mutatta meg először Szelényi néhány képét. A legszimpatikusabb elsőként az volt, hogy alkotásai számomra nem „spekulatívak”, mint Molnár Sándor, Károlyi Zsigmond vagy Hamvas más tisztelőinek munkái. Olyan fiatalabb magyar festőkhöz hasonlóan, mint Horváth Krisztián vagy Kondor Attila, nem „elő-” vagy „utóideologizáltak”. Habár ezzel megvádolják majd, számomra Szelényi nem ideológiai festő a szó pejoratív értelmében. Nála a gondolat és a hagyományos szimbólum elementáris erővel tör elő. Visszafordíthatatlanul, elméleten túli módon. Nem csak a szimbólumokból él, nem vámpirisztikusan táplálkozik azokból. Kondor és Károlyi újabb képeihez hasonlóan újra megtalálta a hagyományos–klasszikus festés örömét, de a jelenkori képzőművészet szempontjaiból nézve is értékes (úgy olaj- és tusfestményei, mind krétarajzai tekintetében). Formailag inkább jelenkori, a fő motívumok tekintetében teljesen tradicionális, technikailag pedig is-is. Ami a tartalmat illeti, Szelényi gondolkoztat, de végiggondolhatóan, követhetően. Számomra nem didaktikus.

Nem kívánom elemezni itt a műveit. Csak elmondom, hogy nagyon szeretem a színes olajokat, különösen az Ég és földet, a Misztériumot – nem feltétlenül erotikus szimbolizmusuk miatt – és a Horizontot. Szeretem a kínai tus Dante-illusztrációkat, amelyek Giacomo Oreglia könyvének fordításához készültek és a szinte egyvonalas rajzokat, mint a Passió. Az igazi életre, a Létre emlékeztetnek. És szeretem Szelényi apokaliptikus dolgait is.

Idővel személyesen is megismerkedtünk egymással. A Tradíció közölte egy Almqvist-fordítását, három alkotásának fekete-fehér reprodukcióját. Felkértem egy másik, talán még jelentősebb svéd származású gondolkozó – egyébként jelentékeny festő –, Ivan Aguéli (Abdul Hadí) fordítására, s néhány rajzát már személyesen mutatta meg. Emberileg sem csalódtam benne. Sem élőszóban, sem levélben nem tagadta azt a tézisemet, hogy a művészet „csak” kiegészítő út lehet, végső út nem. Barátok lettünk.

El tudom képzelni, mit érzett, amikor Aguéli következő sorait fordította: „Hamarosan felfedeztem (…) a »személyes napot«, vagyis azt a napot, amelyet a mi Atyánk csak nekem teremtett. (…) úgy tudtam látni a horizontot, mint egy hatalmas szemet, amely tekintetével mindenhová követ, mindig más kifejeződést mutatva” – hiszen évekkel korábban már megfestette a Horizontot.

Szelényi Lajos most volt 60 éves. Svédországban retrospektív életmű-kiállítása volt.

H. R.
 
 

Szelényi Lajos: Passió.
Tus, papír – 39x64,5 cm